Mit tud egy Toyota Hilux, ha 75 százalékban terepen használják?
12 évesen, ép karosszériaelem nélkül is eladta magát ez a Toyota Hilux
Mit tud egy Toyota Hilux, ha 75 százalékban terepen használják? Mennyit ér a követhető, hazai előélet és a folyamatos márkaszervizes karbantartás? Ezekre a kérdésekre egyaránt választ ad egy közel 350 ezer kilométert futott hazai példány, amelyből 300 ezret nem ám kényelmes, sima, aszfaltozott utakon tett meg, hanem a legdurvább, embert és gépet próbáló terepen.
Bár a pickupok akár az Egyesült Államokban, akár Európában sokszor az adóoptimalizálásról szólnak, eredendően arra születtek, hogy komolyabb terheket nehéz terepen is célba tudjanak juttatni. De kik a tulajdonosok általában? Lehet vadász, erdész, mezőőr vagy akár vadőr is. És ez nem csak elmélet, Szabó Gábor interjúalanyunk egyben vadőr és vadász is, jó eséllyel pedig az egyik legnagyobb Hilux-fanatikus Magyarországon.
2005-ben első új autójaként – a típust már jól ismerve – vásárolt egy Hiluxot. Akkor már túl volt két használt példányon, pár Lada Niván, legelső terepjárója pedig, sok vadásztársához hasonlóan, egy „parancsnoki” UAZ volt. Mégis azt mondja, hogy a Hiluxszal töltött 12 év és közel 350 ezer kilométer után biztos benne, hogy ez volt élete legjobb autója. Bármilyen furcsa, Gábor múlt időben fogalmaz, mert a közelmúltban eladta szeretett Hiluxát, ugyanis egy barátja régóta rágta a fülét, hogy megvenné tőle, Gáborral pedig éppen „szembejött” egy szerényebb futású, használt Hilux, így belement az eladásba. Családjukban egyébként ezen kívül még két további Hilux is szolgál, egyik fia ugyanis erdész, a másik pedig – micsoda meglepetés! – mezőőr.
Gábor azt mondja, két dologban bízik kételyek nélkül: a családjában és a Hiluxban. Újonnan vásárolt autója hiába kapott minden nap kemény terepjárást, akár takarmánnyal, vízzel vagy épp magasles-alkatrészekkel a platón, nem ritkán még utánfutót is húzva, sosem hagyta cserben. Igaz, ehhez megkapta azt a törődést, amit a Toyota gyárilag előír: 15 ezer kilométerenként friss olaj, szűrők és teljes átvizsgálás. A karbantartásokat végig az autót újonnan átadó monori Toyota Kovács márkaszerviznél végeztette, a korábbi Hiluxok kapcsán ugyanis megtanulta, hosszú távú nyugalma és biztonsága érdekében jobban jár, ha gyári alkatrészekkel javíttatja autóját. Gábor szerint nem annyival drágábbak, mint amennyivel tartósabbak, legalábbis abban a használatban, ahogyan ő hajt – az esetek többségében, nyolcvan százalékban kemény terepen, mély sárban, szántásban, meredek emelkedőn és csúszós, vízátfolyásos lejtőkön.
A képek persze megzavarhatják a szemlélőt, hiszen a Hiluxon gyakorlatilag nincs egy ép állapotú, sérülésmentes karosszériaelem. Gábor ugyanis nem a makulátlan formát, hanem az igényeit mindenben kielégítő funkciót kezeli abszolút prioritásként.
Mint mondja, ő nem az az ember, aki szívgörcsöt kap, amikor behorpad egy karosszériaelem. Autója nem egyszerű munkaeszköz, hanem precíz célszerszám, annak minden előnyével és hátrányával. A terepbejárások, vadászatok során magától értetődő, hogy előfordul évente néhány kisebb sérülés, pár horpadás. Ennek ellenére Gábornak olyan munkaeszközre van szüksége, amelyik az év minden napján hadra fogható kell legyen. Ezért kap meg a Hilux minden törődést, ami ahhoz kell, hogy félméteres sárban, hóban vagy homokban, -30 és +40 fok között is hiba nélkül tegye a dolgát. Ehhez persze nem árt egy tudatos, a részletekre odafigyelő tulajdonos sem. Beszélgetőpartnerünk hidegen indítva nem kel azonnal útra, munkából hazaérve pedig hagyja visszahűlni a turbót, ahelyett, hogy pánikszerű gyorsasággal állítaná le az autót – ahogy teszik azt oly sokan. Gábor nagyon figyel rá, hogy közúton komoly megterhelést ne kapjon a Hilux. Büszkén meséli, hogy autója még soha nem lépte túl a 130 km/h-s tempót, országúton általában 70-80 km/h-val, autópályán 100-110-es átlaggal közlekedik, terepen pedig éppen annyival, amennyit a körülmények engednek. Amint az a karosszérián is látszik, sokszor csak nagyon keveset engednek ezek a körülmények.
A Hilux utasterében utólagos huzat óvja a gyári üléshuzatokat, a padlót pedig praktikus, vizes ronggyal áttörölhető vagy akár slaggal mosható gumiszőnyeg borítja; nem vitás, ez az autó egy minden tekintetben józan és precíz munkagép. A 2.5 literes D-4D turbódízel ebben a változatban még csak 102 lóerőt biztosított, de Gábornak ez a teljesítmény bőven elegendő mindenre. Nem tényező a gyorsulás, az esetlegesen megpakolt autót pedig ez a motor is remekül viszi azokon a sebességeken, amiket vezetője preferál.
A motor természetesen megbontás nélküli, ahogyan a váltó vagy az osztómű is. A futóműben néhány gömbcsuklót persze cserélni kellett, és a szinte állandó és a maximálishoz közeli terhelés miatt a hátsó futóműben is volt egy-egy laprugó-törés, ennyi és nem több.
Gábor éppen ezért megsiratta autóját az eladás után, amire ma ugyanúgy rálát, ahogyan barátja is rálátott az elmúlt 12 évben. Nyilván ezért és a bizonyíthatóan folyamatos és lelkiismeretes karbantartásért, és persze a kitűnő mechanikai állapotáért döntött úgy, hogy neki ez az autó – a karosszéria ütött-kopottságával együtt is – kell, és hajszolta bele Gábort egy autócserébe. Gábor nem titkolja, ejtett néhány könnycseppet korábbi Hiluxa után, amikor barátja az adás-vételt követően elhajtott vele. De nem sokáig szomorkodott, mert udvarán ekkor már ott parkolt egy újabb Hilux, amire hasonlóan az elődhöz intenzív kilométerek százezrei várnak.