Ötvenéves a legendás ördögrája

• Tengerkutatóktól és dizájnerektől kapta emblémáját az Opel Manta
• Világpremierjét stílszerűen a Balti-tenger partvidékén rendezték meg
• Nagy halfogás: több, mint egymillió Manta A és B készült

A porcos halak osztályába tartozó atlanti ördögrája könnyen rokonítható egy rüsselsheimi sportkocsival. Az Opel Mantáról van szó, az óceánok világához legjobban kapcsolódó típusról a márka klasszikusainak hosszú sorából. A rája-emblémás kupé idén ünnepli ötvenedik születésnapját. Elterjedési területe Németország Balti vidékétől Amerika csendes-óceáni partjáig terjed. Felfedezője az Opel vezető formatervezője, George Gallion volt, egy titkos küldetésen.

Gallion, az Opel szolgálatában álló amerikai dizájner 1969 egy szombat reggelén szállt repülőgépre, Párizs felé, hogy a francia szupersztár, a tengerkutató Jacques Cousteau csapatával találkozzon. „A Manta név mellett döntöttünk. Az állatnevek illettek az akkori korszellemhez, Amerikában nagyon sikeres volt a Ford Mustang és a Corvette Stingray (mérges rája). Ezekhez hasonló, de európai jellegű sportos kocsi lett a Manta is. Tíz napunk volt emblémát tervezni hozzá, de nem volt semmiféle mintánk“, mesél Gallion, 51 évvel párizsi kiküldetése után.

Épp azért repült a francia fővárosba, hogy böngésszen Cousteau képarchívumában. Végül talált egy snittet, amelyben egy óriási ördögráját filmeztek alulról, az ég hátterével. Ez az! Micsoda fogás! Identitást kapott az Opel Manta, és krómozott emblémákat első sárvédőire.

Timmendorfer Strand lett a Manta felbukkanásának helye

Az ördögrájás emblémájú sportos kupé 1970 szeptemberében debütált. Bemutatását stílszerűen a Balti-tengernél, Timmendorfer Strand helységnél tartották. Az Opel új területre lépett a Mantával: „Az autó, amelyet most bemutatunk Önöknek, egyetlen más modellünket sem teszi elavulttá, hanem hatásos kiegészítője eddigi választékunknak, egy új igény kielégítésére“, állt az akkori sajtóinformációban.

Az új, sikkes és sportos Manta megfelelt az akkori korszellemnek, hiszen divatosak voltak az attraktív, családbarát kupék. Individualizmusra volt igény, és sajátos vonalaival a Manta megfelelt ennek. Már az értékesítés első évében, 1971-ben, egyedül Németországban 56.200 darab talált gazdára; összesen 498.553 példány készült. Vázszerkezete, futóműve és motorja közös volt testvérmodelljével az Asconával. Az aktuális motornemzedék új tagjaként az 1,6 literes négyhengeres 68 lóerőt adott le – sőt az S-kivitelben 80-at. A csúcs az Opel Rekordból ismert 1,9 literes, négyhengeres S lett, 90 lóerővel.

A Manta-modellsorozat 1972-ben indult, a 60 lóerős 1,2 literes változattal. Ugyanazon év novemberében a fényűző felszerelésű Manta Berlinetta egészítette ki a modellprogramot. Sportkormány, fűthető hátsó szélvédő, halogénfényszóró, elektromos szélvédőmosó és Vinyl-tető tartozott alapkiviteléhez. Az ötéves gyártási ciklusban számos kisszéria egészítette ki a portfóliót: a „Holiday“, a „Plus“, a „Swinger“ és a „Sommer-Bazar“ emelt felszereltségi szintet kombinált jutányos árral. 1974-ben jelent meg a Manta GT/E csúcsmodell, amelynek 1,9 literes motorja Bosch L-Jetronic befecskendezéssel adott le 105 lóerőt. A kor stílusának megfelelően nem csillogott rajta króm, díszítései matt feketék voltak. 1975 áprilisában, röviddel a Manta B debütálása előtt, jött ki az utolsó különleges modell, a GT/E-n alapuló Manta „Black Magic“, teljesen fekete fényezéssel, és az oldalain narancsvörös csíkkal.

Már öt évvel a premier után jött a második dobás

1975-ben jelent meg a következő ördögrája, az Opel Manta B két variációja: a lépcsőshátú kupé, illetve az 1978-ban kihozott CC kombi-kupé lejtős háttal és nagy csomagtér-ajtóval.  Tartós népszerűsége különleges szerepet biztosított neki a vállalat 120 éves történetében. Egyetlen másik modell sem maradt változatlanul a piacon ilyen sokáig – Opel Manta második generációját 1975 szeptemberében mutatták be, és 1988-ig összesen 557.940 darab gördült le a futószalagról.

Akárcsak az elődmodellekben, közös műszaki alapra (padlóváz, hajtó- és futómű) épült a középkategóriájú Ascona limuzin és a kupé. A Manta B négyhengeres motorjainak választékát az egész gyártási idő alatt 14 változat adta, 1,2 és 2,4 literes lökettérfogat között, 55 – 144 lóerős teljesítménnyel.

Mindig új modellek és motorok egészítették ki, illetve tartották fiatalosan a sorozatot. A Manta B-hez szorosan kapcsolódtak olyan rövidítések, mint az SR, a Berlinetta, a GT, a GT/J vagy a GT/E. 1979-ben felülvezérelt motorok váltották le az oldalt elhelyezett vezértengelyű régieket. A GT/E csúcsmodell nagyobb, 2,0 liter motorja 105, illetve 110 lóerőt adott le, 1984-ben átnevezték GSi-vé.

A B-sorozat legerősebb és legritkább képviselője az 1981-es Genfi Szalonon bemutatott Manta 400 lett – típusjelét onnan kapta, hogy 400 darabot kellett legyártani, a homologizáláshoz a verseny-túrakocsik 4-es csoportjába. 2,4 literes, négyhengeres, két felülfekvő vezértengelyes, hengerenként négyszelepes motorja 144 lóerőt fejtett ki. Manta 400-zal győzött Guy Colsoul és Alain Lopes 1984-ben a Párizs-Dakar verseny nem összkerékhajtású kategóriájában, negyedik helyezést elérve az összetettben, három 4×4-es kocsi mögött.

A Manta B utolsóként kapható két változata a GSi csúcsmodell, illetve az Irmscher tuningcégnél kis darabszámban készült GSi Exclusiv volt. A Manta A és B összesen több, mint egymillió gazdára talált – ez volt aztán a nagy rájafogás!