Az újságíró archívumából – tudnak a németek, ha nem (csak) politizálnak
A mindenekelőtt német nyelvű országokra szakosodott újságíróként gyakorta jártam az évtizedekig kettéosztott Németország keleti felében is, mi több, egy ideig „kölcsön kért” szerkesztőként családostul is éltem, dolgoztam ebben a meglehetősen sajátos országban, a Német Demokratikus Köztársaságban. Sok mindenben azonos volt a „túloldallal”, a Német Szövetségi Köztársasággal: a nyelv, a kultúra, a történelem, a hagyományok és még sok egyéb kötötte össze a németeket. És legalább annyi el is választotta őket egymástól. Mindenekelőtt és legmarkánsabban a politikai rendszer, a sok tekintetben diktatúrára hajazó fegyelem, és a miatta/következtében kialakult (vagy inkább a nácizmusból öröklődött) sok rossz szokás és módszer, ami bizarr módon keveredett a szovjetek sztálinizmusával… Hosszan lehetne elemezgetni a sajátos keletnémet rezsimet, megtették/megteszik az újságírónál sokkal szélesebb látókörű tudósok. A lényeg: a szovjet mintára szervezett-irányított keletnémet gazdaság ezeregy hibája miatt évtizedekig hatalmas volt a hiány (a többi között) fogyasztási cikkekből és jó minőségű termékekből – az élelmiszertől a szórakoztató elektronikáig – gyakorlatilag mindenből. Ezért is hatott újdonságként az, amiről az alábbi írásomban (megjelent: Magyar Hírlap, 1985. december 20.) igyekeztem beszámolni. Íme:
Lúdas Matyink NDK-beli testvérlapja, az Eulenspiegel csínytevései között tartják számon a német nyelvben egyébként is nyüzsgő rövidítések, betű- és mozaikszók gyarapítását, azaz újak kitalálását. A Csínytevő szorgalmas olvasója, lányom drezdai osztálytársa rendkívül tömören fogalmazott pár esztendővel ezelőtt: „Állok a HO előtt az SWG-ben, s mire rám került a sor, mondják: HWN”. A megfejtés: HO = kiskereskedelmi elárusító egység, SWG = szocialista várakozó közösség, tehát a sorbanállók gyülekezete, HWN = nincs. Jó ideig sok NDK-beli állampolgár hétköznapjait keserítette meg a HWN, a „Hamwanich”, amikor az eladó akár gépiesen, akár együttérzően csak ninccsel tudott felelni a boltba betérőnek, ha pl. törülközőt, zsebkendőt, divatos bakfistrikót, színes tévét, mélyhűtőládát, villanyvarrógépet vagy éppen ecetes csemegeuborkát akart venni.
Nem csupán az Eulenspiegel, hanem a központi és a megyei sajtó, a rádió és a tévé is bírálta a HWN-jelenséget, melynek megszüntetéséért párt- és állami vezetők szálltak síkra, alapvető és kedvező fordulatot sürgetve az ellátási gondok, szolgáltatási hiányosságok fölszámolásában, a fogyasztásicikk-termelésben. Azzal érveltek, hogy a világ iparilag legfejlettebb országainak az élvonalába tartozó Német Demokratikus Köztársaságban a magas életszínvonalnak, a korszerű igényeknek megfelelő árukínálat jó szervezéssel, az új iránti fogékonyság támogatásával, a fogyasztási szokások és igények alapos fölmérésével – egyáltalán: a piac ismeretével – megteremthető, fenntartható. Az eddiginél rugalmasabb kereskedelemre, az ipari tartalékok, a kezdeményezőkészség kihasználására, szükség szerint még differenciáltabb árképzésre van szükség.
És az eredmény? A kereskedelem kínálata, a boltok árukészlete és a kirakatok egyaránt tanúsítják: hatalmas tartalékok rejlenek a mindenekelőtt kombinátokba szerveződött NDK-beli gyárakban, üzemekben. A fogyasztási cikkek választékának, mennyiségének növelésére párthatározatokat is hoztak; megvalósításukat rendszeresen figyelemmel kísérik, segítik az ország vezetői, akik időről időre fölkeresik a komzumcikkeket is előállító vállalatokat, üzemeket.
Nagyszabású szállodaépítési program van megvalósulóban, elsősorban Berlinben, Drezdában, az idegenforgalmi szempontból kiemelt helyeken emelnek a többi között japán közreműködéssel pompás hotelokat. Sorra nyílnak a fővárosban és vidéken is a hangulatos sörözők, éttermek, kiskocsmák, ahol egyre kevesebbszer hallani a „Noch nicht plaziert!” – Még nincs megterítve! – vendégvárakoztató mondatot. Színestévé és csemegeuborka éppúgy bőven kapható, mint különféle „árfekvésű” frottírtörülköző és ágyneműgarnitúra, szép és jó minőségű (meglepően olcsó!) bútor, nosztalgia-telefonkészülék és formatervezett, nyomógombos „dédunokája”, miként URH-sávos nosztalgiarádió.
Éveken át nem volt illdomos árucikkeket hirdetni a lapokban (a tévében és a rádióban még ma sincs árureklám); napjainkban már mind gyakoribb a hűtőgépet, tévét és egyéb tartós fogyasztási cikket, a lottót és a sorsjegyeket népszerűsítő fizetett hirdetés. És mindegyre szaporodik azoknak a tudósításoknak, riportoknak a száma is, amelyekben három hőmérsékletzónás háztartási hűtőszekrény sorozatgyártásának a megkezdéséről, új falfestékcsaládról, szellemes elven működő festékszórópisztolyról, automatikus kiskertöntöző berendezésről, környezetkímélő mosóporról, gépkocsi-utánfutóról, divatos bőrdíszműárukról, vájtfülűek igényeit is kielégítő hangszórócsaládról stb. írnak. Nemrég arról étesülhetett az NDK-lapokat olvasó, hogy jövőre terven felül tízezer személyi számítógépet készítenek a Robotron Kombinátban. A PC–1715 típusú 64 ezer, a Robotron A 1700 pedig 256 ezer jelet képes tárolni. És megjelent már az ugyancsak Robotron-gyártmányú komplett irodai számítógépcsalád is…
Míg el nem felejtem: lányom a minap levelet kapott drezdai barátnőjétől, Anne-Kristintől. Egyebek között újságolta, hogy klassz trikók érkeztek a Jugendmodéba (a tizen- és huszonévesek boltjába) és még csak sorba sem kell állni értük. Holott még olcsók is…»
infovilág/ Kulcsár László
