Ázsián keresztül az új V-Strom-ok nyergében

Az idő úgy szalad, mint megbízható kalandmotorjaink, hiszen nem is olyan rég adtuk át új V-Strom 1000XT motorjainkat, azóta pedig egész Ázsiát átszelő túráról számolt be a két kalandmotoros Kormos László és Kőszegi László. Ajánljuk mindenkinek az olvasmányos beszámolót, melyet Laciék osztottak meg velünk:

“Afrikai barangolásunk után körvonalazódott bennünk egy újabb, hasonlóan nagyobb lélegzetvételű túra terve. Több útvonal és célország közül végül a legmerészebb tervünk ért révbe, szeljük át Ázsiát kisebb kitérőkkel. Lelkesen vetettük bele magunkat a szervezésbe, majd tervünk hallatán segítséget kaptunk a Magyar Suzuki Zrt-től, így a régi V-Strom650-esek helyett 2 db vadonatúj, teljesen felszerelt V-Strom 1000-rel kezdtük meg a felkészülést.”

“A végső útvonal szerint Ukrajnán keresztül belépünk Oroszországba, onnan tovább egy nagy U betűvel (4.200km-t megtéve) átszeljük Kazahsztán nagy részét. Kazahsztánból kilépve ismét Oroszországba folytatnánk utunkat, onnan kelet felé haladva egy újabb jelentős kitérővel belépünk Mongóliába, ami egy fontos és várva-várt célpont számunkra. Mongóliában több mint 2.000 km-t terveztünk megtenni, majd onnan észak-keleten kilépve harmadszor is belépünk Oroszországba és Kína északi határát súrolva, Szibériát átmotorozva érkezünk Vlagyivosztokba, utunk stratégiai állomására. A túrát másfél hónaposra kalkuláltuk Budapestről Vlagyivosztokig (a Kazah és Mongol kitérővel) így durván 15.000 km motoron eltöltött távolságot számoltunk. Okosan bepakolni az egyik legnehezebb feladat. Van minden túránkon egy alap pakolós lista, ezt az adott útra mindig ki szoktuk egészíteni, de az alap több oldalas lista nagyja fix, ez tartalmazza a sátrazáshoz szükséges felszerelésektől kezdve a konzerveken át a ruházatot, szerszámokat, multimédiás és kommunikációs eszközöket, mindent amire szükségünk lehet az elkövetkező másfél hónapban.”

“Indulásunk időpontja 2018. július 12-ére esett. A Magyar Suzuki Zrt. partner volt benne, hogy a start a budaörsi bázisuk elől történjen, fotóssal és barátokkal, szeretteinkkel. A búcsúzás mindig nehéz, most talán még inkább az volt, mert ennyi időre, ilyen hosszú útra még nem indultunk előtte.” 

“Úgy terveztük az első pár napban nem nagyon állunk meg és ahol lehet haladni ott haladjunk is, hogy minél hamarabb Orosz földre lépjünk. Első célpontunk a Don kanyarban elesett Magyar katonák emlék és sírhelye volt. Megdöbbentő és szomorú látvány volt látni annak a rengeteg kőbe vésett Magyar katonának a nevét, akik ott estek el, hazájuktól ilyen távol. Orosz élményeinket követte a Kazah határ. Egy kisebb határátkelőt sikerült találnunk ahol gyorsan elintéztünk minden papírmunkát és máris beléptünk a Kazah oldalra. A belépés simának volt mondható, a vámvizsgálatot végző katonák egy hosszú pálcával csak ráböktek arra a táskára, amit ezután muszáj volt kinyitni. Néhány csomag átvizsgálása után összegyűltek a határőrök és nézték az oldaldobozon lévő térképet, amin egy piros csíkkal bejelölt útvonalunk volt. Nézegették majd felnevettek! Elkezdték a pálcával megszámolni, hogy hány határátlépés vár még ránk, majd nevetve legyintettek és tovább is engedtek minket. Kazahsztán az a hely, ahova nem vágyunk vissza. Az országban megtett 4.200 km-re arányaiban nagyon kevés látni való jutott. A táj meglehetősen egyhangú, végeláthatatlan kopár síkság az ország nagy része. Megnéztük az egykori Aral tenger helyét, vagyis ami maradt utána, illetve elgurultunk a Bajkonur űrállomás mellett. Az emberek alapvetően kedvesek és segítőkészek voltak, ha megálltunk inkább csak kíváncsiskodtak, de bármilyen problémánkon készségesen próbáltak segíteni. A végtelennek tűnő Kazahsztáni pusztaságban, a 45 fokos hőségben volt, hogy délibábként látni véltünk egy benzinkutat, de csak nem értünk oda soha. Ha pedig volt benzinkút, akkor jött a hideg zuhany, nincs benzin… a következő kúton benzin volt, de áram kevésbé… irány a következő kút… Közeledve a Kazah-Orosz határhoz már úgy voltunk vele, hogy mindegy, csak haladjunk.”

“Másodszori Oroszországba lépésünk után nem töltöttük sok az időt nézelődéssel, de félre állva azért néhány fotó mindig belefért egy-egy szép vagy látványos helyen. Közeledtünk a Mongol határ felé, ami eléggé feldobott minket. A határátkelés itt is, mint a legtöbb határon nem volt túl gyors, 4-5 órába is beletelt. Az üzemanyag Mongóliában hasonlóan olcsó, bőven 200,-Ft alatt volt. Az országba lépni olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben pár száz évet. A határ átlépése után olyan táj fogadott minket, hogy a szánk is tátva maradt. Csak bámultuk a mesés vidéket, a távolban vagy épp az út mellett álló jurtákat, amik előtt pici kis emberek integetnek és körbeveszi őket állataik sokasága.”

Egyre beljebb haladva Mongólia közepébe a táj mit sem változott. Kristálytiszta tavak, mindenütt állatok, és amerre csak jártunk a fejünk fölött olyan sok ragadozó madár volt, hogy ha ornitológusok lettünk volna, akkor az egész napot a fűben fekve az eget fürkésszük.

“Egyik alkalommal lemaradtam és arra lettem figyelmes, hogy egy sas a fejünk fölötti a körözést abbahagyva zuhanórepülésbe közelíti Kőszegi Lacit, majd az utolsó pillanatban, mint aki behúzta a kéziféket visszahúzta karmait és ismét emelkedésbe kezdett.”

“Mongólia nagy részét a kősivatag uralja. És itt a KŐ elnevezésen van a hangsúly. Ezeken a területeken tenyérnyi hely sincs, ahol ne öklömnyi szikla darabok lennének amíg a szem ellát. Mi élveztük a motorozást az ilyen területeken, mert igazi kihívás volt a motort megtartani. A gumik viseletesek lettek a több centis vágásokkal és repedésekkel. Néhol a vászon is kilátszódott már.”

“Mongóliában adta magát, hogy folyón is átkeljünk. A kihívást csak azzal tudtuk enyhíteni, hogy feljebb vagy lejjebb a csendesebb sodrásban keressünk átkelési pontot. Nagyon nagy élmény volt gázt adni és a jobbra-balra csúszkáló motorral áthajtani a több méter széles folyókon. Legemlékezetesebb szakaszunk, amikor Altai felől haladtunk a főváros felé. Délután az aszfaltos útról egyszer csak lefordított minket a GPS egy olyan homokos útra, amiről nem hittük el, hogy ez az a főút. Több helyit megkérdeztünk, a papír alapú térképet is kinyitottuk, majd a kezdeti ’sokk’ valósággá vált. Az út innentől kezdve 274 kilométeren keresztül a Góbi sivatagon keresztül át vezetett. A legkülönbözőbb terepeken kellett haladni, hol végeláthatatlan homoktenger, melyben csak az előttünk haladó autók nyomaiból láttuk merre is mehettek, hol köves-homokos terep váltakozott. Benne volt a pakliban hogy bármelyik pillanatban eshetünk, hát estünk is. “

“Aznap csak 40 kilométert tudtunk haladni, mert ránk sötétedett, így tábort vertünk a sivatagban. Másnap az egész nap ráment, hogy megtegyük a maradék több mint 200 kilométert. Úgy szorítottuk a kormányt, hogy a kezünk is elzsibbadt néha, teljesen kimerültünk a nap végére. Egyértelműen a túránk legnehezebb szakasza volt a sivatag, mégis fájó szívvel hagytuk el Mongóliát, mert rendkívüli élményeket nyújtott számunkra.”

“Menni kell, mert el kell jussunk mielőbb Vlagyivosztokba, így Ulánbátort érintve kiléptünk az országból és harmadszor is beléptünk Oroszországba. A várva várt aszfalt helyett egy sártenger fogadott minket az Orosz oldalon. Kifogtunk egy kb. 50 km-es eső áztatta útszakaszt, ahol olyan mértékű sárban tivornyáztunk, hogy még anyánk sem ismert volna ránk. A motorok folyton mentek ki alólunk jobbra vagy balra, mi pedig próbáltunk egyenesben maradni. Nagy megkönnyebbülés volt újra aszfaltra érni és innen már tényleg csak Vlagyivosztok volt a cél. Már csak pár ezer kilométer keletre…”

“Utunkat néhol toldozták-foltozták, de innentől jónak mondhatjuk, főleg annak tükrében, hogy közel 4000 km-et tettünk meg a határátlépéstől Vlagyivosztokig. Egyre ritkábbak lettek az útmelletti szállások és a benzinkutakra is jobban odakellett figyelni. A 92-es üzemanyagot a motorok jól bírták csak a távolságok nőttek meg az elérhető kutak között. Volt olyan nap, amikor egy nagyobb várost jelző tába 1500 km-ről tanúskodott. Hiába éreztük, hogy már órák óta nem álltunk meg, a következő tábla alig 100km-rel mutatott kevesebbet. Ilyenkor a fáradság miatt a percek óráknak tűntek. A pihenés az útszélén az időhiány miatt sajnos szóba sem jöhetett, így a napi megtett távolságok szépen kúsztak a 800km felé. Vlagyivosztok közelsége már olyannyira fűtött bennünket, hogy meg sem álltunk a kijelölt szálláshelyen, így 26 nap után az éjszaka közepén érkeztünk meg a városba. Nagy volt az öröm számunkra. A következő nap szerencsét próbáltunk, hogy esetleg a következő reggelen induló komppal áthajózhassunk Dél-Koreába, ott pár napot motorozhatnánk, majd újra visszatérnénk Vlagyivosztokba. A B-terv pedig, hogy elrendezzük a motorokat és mi magunk is a Transz-Szibériai vasút használatával jutunk vissza Moszkvába. Nem volt könnyű dolgunk. Az ügyintézőkkel nincs közös nyelv és elképzelni sem tudja, hogy minek mutogatsz egy bukósisakot, és hogy mit próbálsz vele megértetni. Nagy nehezen körvonalazódott a jegyeink megvásárlása és a motorok szállítása, de ekkor jött a hidegzuhany, nincs már jegy a kompra. Kullogtunk vissza a vasúti pénztárba és a szállítmányozó céghez, hogy pontosítsuk a hazautazásunk részleteit.”

“Több mint 9000 km-es, 6 nap egybefüggő vonatozás után Moszkva meghódítására készültünk. Volt pár napunk gyalogosan, mert a motorok csak 5 nappal később fognak megérkezni Moszkvába, így megcsodálhattuk a méltán híres moszkvai metróhálózatot és vesztünk el a rengetegben. A földfelszíni látni valók közül Lenin mauzóleuma hagyta a legmélyebb nyomot bennünk.”

“Erre mondanánk, hogy vannak dolgok, amit látni kell. Nem csak mi voltunk így ezzel, hanem a több száz méteres sorban álló többi turista is. Pörögtek a napok majd a motorok is megérkeztek és a kalodákból való kiszabadítás követően motorokkal is meglátogattuk pár nevezetességet. Így futottunk bele a rendőri figyelmeztetésbe, mivel tilosba jártunk a vörös téren, csak hogy a motorok is rajtalegyenek a fotókon.”

“Búcsút intettünk motorgumiknak és Moszkvának is. Az új gumikkal pedig egymás után léptünk át a határokon, mint aki nem leli örömét az országokban, de valójában csak a ’haza’ és a szeretteinkkel való találkozás gondolata repített minket. Magyarország a mi kis hazánk. Öröm volt, mikor megláttuk a piros, fehér és zöld csíkokat a határt jelző táblán. 43 nap, 17200 km együtt töltött motorozás, 6 és fél nap non-stop vonatozás után Budapest határánál véget ért felejthetetlen kalandunk. Így búcsúztunk el egymástól, hogy végre hazaérve, elmesélhessük családjainknak is élményeinket.”

A túra teljes útvonala itt megtekinthető.

Kormos László & Kőszegi László